Bakonyszentlászlói Evangélikus Egyházközség
 
1%

 
Menü
Bakonyszentlászlói Evangélikus Egyházközség
Hétrevaló
Legutóbbi hétrevalók
 

Legutóbbi hétrevalók

**Böjt 1. vasárnapjának hete Azért jelent meg az Isten Fia,**
**hogy az ördög munkáit lerontsa. (1Jn 3,8b)**

„Megjelent!” – halljuk nagyon sokszor egy-egy hosszas kampánnyal megelőzött film, könyv vagy termék kapcsán. A kellően felkészített sokaság pedig tódul, hogy lásson vagy halljon, hogy beleborzongjon vagy felemelkedjen, hogy sírjon vagy nevessen, hogy részesüljön az örök fiatalság vagy az áhított szépség felfedett titkából.

Ránk köszöntött a böjti idő és első heti igéje egy megjelenésről tudósít: a megjelenés tényéről és céljáról. Egyszerű, érthető szavakkal, a kétezer év óta betűjében változatlan Szentírás szelíd konokságával érint meg bennünket a jánosi ige. Nincs óriásplakát, nincs szórólap, nincs médiaőrület, csak egyedül a jó hír: nem tudott maradandót alkotni az, aki felépítette a gonoszság, a gyűlölet, az önzés, az istentelenség nyomasztó birodalmát. Valaki győzni fog felette.

Azért jelent meg közöttünk és indult el az Isten Fia a fájdalmak útján, hogy a végén romboljon. Porba döntsön mindent, ami a teljességtől elválaszt, szétzúzzon mindent, ami elhordozhatatlan teherként ránk nehezedik, szétszakítson minden láncot, ami nem enged kiszabadulni a mulandóság börtönéből. Ahol elérnénk teljesítőképességünk határát, ahol tehetetlenül, magunkat megadva ölbe ejtett kézzel várnánk a semmit, ott még valaki teljesít helyettünk és rádöbbent, hogy nem hiába várunk.

„Megjelent!” – és ez nem a tömeget a piacra megindító varázsszó. Evangélium, amely felszínes élmény helyett maradandó békességet kínál. Megjelent, induljunk hát vele a böjti úton. Merjünk szembenézni azzal, hogy bennünk is rombolnia kell, és örüljünk annak, hogy helyébe csodát épít végtelen szeretetével: kegyelmet, békességet, országának múlhatatlan örömét.

**Böjt 2. vasárnapjának hete**
**Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét,**
**hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk (Rm 5,8)**

Hol érhető tetten a szeretet? Egy jó szóban, egy kinyújtott kézben, egy ölelésben, együtt könnyezésben vagy nevetésben. Amikor ezeket a csodákat átéljük, megállítanánk az időt, mert ott akarunk maradni mindvégig, ahol a szeretet kiegészíti a hiányt, gyógyítja a sebet, tejessé teszi a töredékest. De az idő továbbrepíti a szót, kibontakoztat az ölelésből, megszárítja a könnyeket, a mosoly helyett komolyságot hoz. Ami marad, az állandóság hiánya.

Ember nem is tud örökkévalót létrehozni, csak Isten. Örökkévaló szeretetét mutatta meg akkor, amikor Jézus felvállalta bűneink büntetését és meghalt értünk a kereszten. Ez a szeretet nem pillanat hozta és következő pillanat vitte élmény, nem percnyi sejtése a tökéletesnek. Áldozata, szeretete erejét képtelen volt megtörni az azóta eltelt kétezer év, és jöhet még akármennyi, nem fogja elsodorni. A kereszt minden rejteni akaró leplen kirajzolódik, minden sötétségen átragyog, mert Isten mindig képes megmutatni szeretetét a világban.

Mit tettünk azért, hogy mindez megtörténjék? Nagyon sokat: egyre messzebb sodródtunk Istentől, lázadtunk ellene és megtagadtuk, gyűlöltünk és önzők voltunk. Pedig ő minden nap kiállt az atyai ház kapujába és fürkésző tekintettel nézte az utat: hátha felbukkan a látóhatáron a szeretett gyermek.

A golgotai kereszt óta tudhatjuk mindannyian: Isten vár bennünket gyermekeinek szabadságára, örömére és békességére. Már akkor megtörtént mindez, amikor nem léteztünk. Megtörtént, hogy amikor a földi élet lehetőségét megkaptuk a Teremtőtől, azzal együtt az igazi szeretet, a teljesség, az örökkévalóság esélyét is nekünk adhassa.

**Böjt 3. vasárnapjának hete**
**Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint,**
**nem alkalmas az Isten országára. (Lk 9,62)**

Számtalan múltidézés, visszatekintő értékelés, számvetés hangzik el körülöttünk. Mindegyiknek alapvető követelménye, hogy készítőik alaposan gondolják át mindazt, ami előzőleg történt, merítsenek a múlt eseményeiből, a folyamat egy bizonyos pontján álljanak meg és nézzenek vissza. Az alaposan elemző, jövőépítő magatartás jele ez. Ha csak szemellenzősen előretekintve, árkon-bokron keresztül próbálnak valamit megvalósítani, megélni, akkor az könnyen megkapja a bigottság, a fanatizmus bélyegét.

Egyetlen hátratekintés, és máris vége? Hányszor belegondolunk múltunkba, hányszor visszasírunk régi dolgokat, hányszor fellázad a szívünk, amikor nem értjük Isten akaratát és a nélküle járt útra emlékezünk! Minden nap egy újabb veszteség, alkalmatlanságunk újabb megnyilvánulása és bizonyítéka? A gyógymód pedig bigottság vagy fanatizmus?

Ahhoz, hogy holnap is megmaradjak Isten szeretetében, ahhoz, hogy ez meghatározza napjaimat, ahhoz, hogy a jövő beteljesedjék, nem tekinthetek a mögé a pillanat mögé, amikor utolért Isten végtelen szeretete. Mert előtte minden más helyén lehetett, de a vele való kapcsolat nem. Előtte mindent láthattam, amit emberi szem és számítás láthat, de mást nem. Pont a legfontosabbat nem: hogyan válik egésszé összetört életem Isten gyógyító kezén.

Ha már előttünk a kereszt, ne akarjuk azt látni, ami előtte volt, mert az nem Isten országa. Ami előtte volt, az a bűn és halál birodalma. Abban már nem kell keresnünk semmit ahhoz, hogy előre nézve jól tudjunk dönteni, szólni, tenni. Mindehhez egyedül a Krisztusban kapott szeretet szükséges. És a jó döntés, szó és tett nem bigottság, fanatizmus, hanem hiteles tanúságtevő élet.

**Böjt 4. vasárnapjának hete**
**Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad;**
**de ha meghal, sokszoros termést hoz (Jn 12,24)**

Mi történhet meg azért, hogy valami magasztos, nagyszerű, rendkívüli dolog jöjjön létre, ami sokak vélt vagy valós javát szolgálja? A világ történelme folyamán, az egyház történetében vagy a hétköznapi emberek ehhez mérten jelentéktelennek tűnő döntéseiben gyakran előkerült ez a kérdés. Válaszként csodált vagy gyűlölt, hihetetlenül önfeláldozó, vagy elképzelhetetlenül gonosz gondolatok és tettek váltak valósággá.

Ehhez képest teljesen természetesnek és jelentéktelennek tűnik a jézusi hasonlat: sok különlegessége sem akkor nem volt, ma sincs több. Mindennapos tapasztalatunk, hogy a megmunkált földekre mázsaszám szórt gabona tavaszra zöldellő vetéssé növekszik, és a maga idején belőle a mindennapi kenyér az asztalunkra kerül. A mag megszűnik létezni és az élet forrásává lesz.

Tudjuk azonban, hogy ezek mögött a szavak mögött a végtelen és személyválogatás nélküli szeretet aranyfedezete áll, ami a kereszten szenvedő és áldozatot vállaló Jézusban lett nyilvánvalóvá. A világhoz a kereszt óta úgy tartozik hozzá az önfeláldozó isteni szeretet, mint tavaszi tájhoz a holnap táplálékát ígérő vetés.

Ha a vihart túlélők kampányolnak mellette, ha a csodálatos halfogás részesei, mint a biztos jólét letéteményesét zászlajukra tűzik, ha az ötezer jóllakott királlyá teszi, a búzaszem nem esik földbe: szalmaláng-lobbanású jólét születik. Jézus útja azonban továbbvezetett egészen az áldozat oltáráig, a golgotai keresztig. Földbe esett, hogy sokszoros termést hozzon: rá néző, őt követő emberek megkegyelmezett, Istenre talált életét, örök boldogságát és üdvösségét. Termést hozzon ma is, értünk is, kétezer évvel az után, hogy elindult meghalni az életért.

**Böjt 5. vasárnapjának hete**
**Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak,**
**hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. (Mt 20,28)**

Nagy emberek gyakori módszere, amikor még nagyobbnak akarnak látszani, hogy megmutatják a hivatalos nagyságon túli emberségüket. Őszinte és megcsinált helyzetek sokasága jut eszünkbe: gyermekekhez apai szeretettel odahajoló, vagy szükséget szenvedőknek nehézségük közben közvetlen segítséget nyújtó, vagy akár kitaszítottakkal asztalközösséget vállaló politikusokról, híres emberekről. Az igazi nagysághoz mindig szükség van a legkisebbhez való odakuporodásra.

A gyógyultak Jézusa, a megalázottakat felemelő názáreti tanító, az örömteli isteni igazság prófétai hangú hirdetője méltó lenne minden tiszteletre és hódolatra. Ő azonban nem az aktuális dicsőség felszínes megnyilvánulásait jött begyűjteni. Osztani, ajándékozni jött: önmagát, önmaga által pedig az új esély, a megújult élet mindenkire váró boldogságát.

A legnagyobb szolgál: a magát egészen jelentéktelennek és elfeledettnek tartó ember egyszer csak rádöbben, hogy valaki mindenét feltette arra, hogy igenis fontosnak, megismételhetetlen csodának tartsa a létét, valaki mindenét feltette arra, hogy ne az üres ég alatt járjon kétségbeesve és jövőtlenül. Ez a valaki a legnagyobb; ő ad nekünk, ő siet elénk, ő tartja kezében életünket minden nap.

Böjtben igyekszünk erőfeszítéseinkkel alakítani önmagunkon. Legyen böjti igyekezetünk megszabadulni hamis fontosság-tudatunktól: mi kellünk, hogy Isten valamit tudjon kezdeni velünk. Fegyelmezzük meg magunkat, előrefutó magabiztosságunkat, vállaljuk fel bátran elesettségünket és akkor fog odalépni hozzánk az, aki szolgál. Küldetése a mindent rábízókon ragyog fel igazán: az embert tőle átjáró örömben, hitben, békességben.

**Nagyhét**
**Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában,**
**úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie,**
**hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. (Jn 3,14-15)**

Jézus a pusztában vándorló, Isten ellen lázadó nép történetéből elevenít meg saját küldetésének párhuzamaként egy epizódot. Az Úr büntetéseként halálos marású kígyók lepik el a tábort. Az egyetlen orvosság, hogy a Mózes által készített kígyó-szoborra fel kell nézni. Nem sebet tisztítani, gyógyító szereket alkalmazni, nem cselekedni és megelőzni, hanem hinni: elég az, amit Isten gyógyulásul rendel.

Halálos betegségben szenvedünk: az Istentől elszakadottság kilátástalanságában, a bűn újból és újból romboló valóságában, a mulandóság mindent értelmetlenné tevő rettenetében. Kétségbeesve keressük a menekülés, a szabadulás útját, de állandóan falakba ütközünk, utunk nem vezet sehová, becsaphatatlan lelkiismeretünk félelmetes monotóniával olvassa fejünkre minden tévedésünket. Sokszor már csak téveteg pillantásra van erőnk: hátha valahonnan megérkezik a csoda.

A csoda ott áll a Golgotán, bár inkább látszik kínnak és gyalázatnak. Csoda, mert a kínban, gyalázatban és kereszthalálban az Emberfia azt szenvedi egybesűrítve, ami átok ránk nehezedne. A Bárány hordja csendesen földiek minden vétkét, hogy a porból felnézhessünk, a megalázottságból felemelkedjünk, a reménytelenség éjszakáját az öröm és a békesség hajnala váltsa fel.

Már tudjuk, hogy hová kell tekintenünk: arra a keresztre, ahol a minden értelmet meghaladó szeretet bizonyságát látjuk. Azt a bennünket legvégső pontig szerető Jézust, aki mindent feláldozott önmagából, hogy koldus emberségünknek mindene meglegyen. Emeljük fel tekintetünket és teljék meg szívünk gyógyuló, megújuló földi létünk és ránk váró örök életünk örömével.

**Húsvét hete**
**Krisztus mondja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké,**
**és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1,18)**

A világtörténelmi vagy annak kikiáltott pillanatok hallatlan nyilvánossággal, hírveréssel, az utókornak megőrzött számtalan dokumentációval vannak körülvéve. A nagy fordulatok meg is érdemlik, hogy méltó módon megemlékezzenek róluk, hiszen lehet, hogy történelmi kor, földrésznyi ember élete változott meg abban az időben, amely később jelentős történelmi évszámmá nemesül.

A felülmúlhatatlan fordulat azonban már megtörtént, nagyobbat nem várhatunk: húsvét hajnalán olyan alapvető valóságok kerültek főszerepbe, mint halál és élet. Nem mint elvont fogalmak, vita tárgyai, nem mint elmúlás és születés kapcsán felmerülő természetes jelenségek: maga a halál és élet állt egymással szemben. A halál, mint Istentől elszakadottságunk átka, mérge és az élet, mint Isten szeretete, ajándéka. Az erősebb, a győztes az élet lett.

Az örökkön-örökkének még csak nyomába kerülni sem képes szárnyaszegett kilátásaink azon a döntő hajnalon lendületet és távlatot kaptak: hitet az életben és múlhatatlan létezést a Krisztusban. Ezek képesek túlrepíteni az embert azon a ponton, ahol húsvét csodája nélkül úgy gondolja, hogy az életben minden dolog úgyis értelmét veszíti, mert egyszer kétségbeesetten meg kell adnia magát a halál-szögesdrót mindent lezárni látszó kíméletlenségének.

Krisztus győzött húsvét hajnalán. Visszaverte az elmúlás támadását, hatalmat szerzett rajta: ahogyan János hirdeti a Jelenésekben, a halál és pokol kulcsai nála vannak. Nem szabadulhat már el önmagáért való keserű tombolásra, lelkek pusztítására, a szív sötétbe borítására. Vereséget szenvedett, ereje elhagyta, a győztes bebörtönözte. Az élet örömhírét pedig nem gátolja semmi, szabadon jár a világban, eljut minden emberhez: hozzánk is.

© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster